A Walt Disney Concert Hall tetőkertjében (de inkább arborétum a felhőkarcolók között) ücsörgök és próbálom kiélvezni a lemenő nap utolsó sugarait. Ha már nagyon fázom, indulok is haza (egy újabb haza), még este lehet, hogy lesz valami event. 

Na de, hogy is jutottam idáig már megint. Ne szaladjunk annyira előre, még a tegnapról nem is írtam. 

Úgy volt, hogy Ánya egész nap az egyetemen lesz, így nekem egyedül kellett egy egész napos programot szerveznem. Los Angeles Downtown-ra, azaz a belvárosra esett a választás. Fél óra várakozás a buszra, majd egy órás út után meg is érkeztem. Különböző útleírások alapján igyekeztem bejárni a fontosabb helyeket. 

A legérdekesebb a városháza (City Hall) volt. Ánya mondta, hogy menjek be, mert megéri. Át kell menni egy detektoros kapun, de csináljak belőle gondot, ennyi az egész. 

Idővel sikerült megtalálnom a látogatóknak fentartott bejáratot. Ellenőrzés, aztán ismét, mert gyanús volt a hátizsákom. Felajánlottam nekik (akkor már ketten meredtek hümmögve a monitorra), hogy szívesen kinyitom, de mondták, hogy semmiféleképpen se. Aztán továbbengedtek. A következő őrnél regisztrálni kellett, elkérte az útlevelemet, forgatta, megkérdezte melyik ország. Felírta a fontos adataimat (Köztársaság). Én nem tudom, de valószínűsítem, hogy egy amerikai igazolványhoz képest a név helyén nálunk pont a köztársaság szó van az útlevélben, mert a motelben is ezt írta a pasas a bejelentőlapra. Én mondtam ugyan, hogy "köztársaság means rebublic", de ő meg, hogy nem baj. Ha neked nem, akkor nekem sem. :) Egyébként meg, ha megkérdezik, honnan jöttem, inkább azt kell mondani, Európából...

Szóval városháza. Kaptam magamra matricát, hogy Visitor, aztán utamra engedtek. Mivel egy oldalsó bejáraton mentem be először csak bambultam körbe, hogy merre. Az előző őr látván rajtam a tanácstalanságot megkérdezte, hogy tudom-e merre kell menni. Mivel a "honnan a fenéből kéne tudnom" kifejezés éppen nem jutott eszembe angolul, csak mondtam, hogy nem. Erre odahívott egy másik fegyverest, hogy kísérjen el. Ő hívott egy liftet, majd mondta, hogy szálljak ki a 22. emeleten. Ezt kicsit furcsálltam, mert azt gondoltam, hogy mondjuk az aulát lehet megnézni, de abban biztos voltam, hogy az nem a 22.-en van. No mindegy. :) Kiszállva a liftből összetalálkoztam egy helyi dolgozónak tűnő férfivel, aki valószínűleg ismét észrevehette, hogy fogalmam sincs, mi van. :) Hívott nekem egy újabb liftet, és mondta, hogy nagyon szép a kilátás odafentről, és a 26.-on szálljak ki, ahonnan lépcső vezet a 27.-re. Szóval kilátó, nem aula. :D

Felérve csak ámultam. Ott álltam teljesen egyedül a tetőn, ahol valami interjúszoba-szerűségen keresztül kijutva az erkélyre csodálhattam a panorámát. Sehol egy ember rajtam kívül, sehol egy őr, sehol egy turista. 

Egy dologgal egészen biztos egyet kell, hogy értsek a kapott jótanácsok közül: európai ésszel felfoghatatlan! Ez nálunk (EU) bárhol 10€+ és alig tudod átverekedni magad a tömegen. Egyébként már nem először van olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen túrista LA-ben.

A belváros uán még átsétáltam a kínai negyedbe (Chinatown). Hááát. Occó. Ez is csak egy túlméretezett Sárkány Center. Mindamellet kár, hogy szagos fényképet nem lehet csinálni. A parkig, ahova még készültem, már nem jutottam el, mert addigra már nem bírtam tovább gyalogolni. A Starbucksban egy gluténmentes süti és wifi mellett még megterveztem a hazautat, aztán búcsút vettem aznapra Downtown-tól. 

Hazaérve először meglepődtem az aznapi dátumon, majd tudatosult, hogy másnap reggel továbbállok.