Túl az óceánon

Ismét útra keltem.:) A cél ezúttal a keleti part: New York és a Niagara-vízesés. Egyelőre Ferihegyen várjuk, hogy kinyíljon a kapu és megkezdhessük a beszállást.

Visszaszámlálás indul! ;)

Kedves Olvasóim!

A blog lezárása már régóta várat magára, a megírandó bejegyzés vázlata is itt pihen. Remélem, hogy ez a búcsú nem végleges; ígérem, hogy folytatom a történeteimet, amint ismét átrepülöm az óceánt.

Még mielőtt elfáradnátok az olvasásban szeretném nektek megköszönni az eddigi 948 lapletöltést. :) Köszönöm a pozitív visszajelzéseket, és őszintén örülök, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltatok a hülyeségeimre. :)

Maradt még pár sztorim, amiket most megosztanék veletek.

Egész gyorsan sikerült asszimilálódnom. Az első napokban, ha bementem valahova már rögtön a köszönés után megkérdezték, hogy honnan jöttem. Egy hét után már odajött hozzám egy fazon az utcán, hogy tudom-e merre van a posta. Aztán volt ebből több is. :) Két és fél hét kellett, amikor már nem okozott gondot valamiféle small talk. Azt is megjegyezték, hogy úgy öltözöm, mint a kaliforniaiak. Utólag bánom is a cipőt, amit nem vettem meg, mondván az európai társadalom nem tudná elfogadni... Még az elején furcsálltam az emberek öltözködését, addig közben egészen megtetszett, hogy mindenki azt vesz fel, amit akar és senki nem szól be azért, hogy én hogyan öltözöm.
A Universal Studióban voltunk, amikor sorra kerülvén megkérdezték, hogy hányan vagyunk. Mondtam, hogy kettő és a biztonság kedvéért mutattam mellé az ujjaimmal is a kettes számot. "Ebből látszik, hogy nem vagy amerikai.' - mondták. Nem is értettem először, hogy ezt most hogy meg miért. Mi lehetett a baj? :) A helyes megfejtés a bejegyzés alján olvasható.

A másik meglepő dolog a California Science Centerben történt, ahol az űrsiklót akartam megtekinteni. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nem volt egyértelmű, hogy kell-e vagy sem belépőjegyet váltani. Az épület előterében sok óvodás/iskolás csoport várakozott. Kikerültem őket, bementem. Aztán át még egy beléptetőkapun - tovább kerülgetvén a gyerekeket, át a termeken, különböző kiállításokon. Az űrsiklóhoz érvén egy úr megkérdezte, hogy az iskolás csoporttal vagyok-e. Elhibáztam, amikor nemmel feleltem. :) Akkor kéri a jegyemet. Meglepő tekintettel néztem rá, hogy nem tudom, hogy kell. De mondtam, hogy semmi gond, visszamegyek és veszek. Erre ő azt felelte, hogy csak várjam meg itt. Elment valahova, majd visszatérvén a kezembe nyomott egy jegyet (ingyen!), hogy most már mehetek. Nem tértem magamhoz. :) Így néztem meg az Endeavourt díjmentesen.

Ígértem nektek képeket, körülbelül a  harmadát töltöttem fel ide:   
https://picasaweb.google.com/108385095420454216743/California?authkey=Gv1sRgCJXQrpacqMehOw

És a végére a megfejtés: a kettőt a hüvelyk- és a mutatóujjammal mutattam. Az amerikai kettest a mutató és a középső ujjal jelölik. :)

 VÉGE

Elképesztően jó volt tegnap a színház! Westside comedy theater: leginkább egy romkocsmához hasonlított. A belépés előtt elkérték az igazolványokat, mert a helyen alkoholt is lehet kapni, így 21 éves kor alatt tilos a bemenet. 

A darab egy improvizációs játék volt, több különböző részből állt. Előtte azért megittam egy kávét, hogy tuti ne aludjak el, de tök jól volt felépítve, így nagyon könnyen kitartottam a végéig. Ráadásul úgy volt megcsinálva, hogy az utolsó rész - amikor már igencsak kezdtem elveszteni a koncentrációs képességem - gyakorlatilag színtiszta Activity volt. Nagyon élveztem, jövök máskor is! 

A színház előtt Westwood-ban bóklásztam még egy kicsit. Kaptam egy címet, gyakorlatilag egy sütiboltét (http://diddyriese.com), amit nem szabadott kihagynom. Volt legalább tíz fajta cookies, ebből választhattál kettőt és közé egy gombóc fagyit (kb. 20 dekás gombóc) kb. $1.50-ért. Itt voltam a bolt mellett, mikor meglátogattam az UCLA-t és én erről nem tudtam. Damn it!

Színház után megettük az utolsó hamburgeremet, aztán csináltunk még pár képet a LACMA előtt, merthogy ez legutóbb kimaradt. 

Ilyen volt az utolsó estém. :-) :-( 

Ismét Los Angeles, ismét a buszon, ahol megintcsak rengeteg időm van az írásra. Santa Barbaráról vonattal jöttem Burbankbe. A korán kelés egyre nehezebben megy: hiába ébredtem az elején kipihentem hajnali háromkor, most a reggel hét is korán van. Fáradt voltam, így érkezésem után semmi érdemlegeset nem csináltam tulajdonképpen: Burbank bevásárló utcáját jártam csupán végig, ezúttal kihagyva az IKEA-t. Vagyis "ájkia", nagyon vicces. :) Egész jól sikerült azonosulnom a helyi dolgokkal, már sejtem, hol és mit érdemes enni és venni, így inkább a "hazait" keresem, amiből aztán jó darabig úgy sem kaphatok többet.

Keddre az Universal Studios látogatása volt megbeszélve. A hétköznap reggel jó választás volt, szinte sehol sem kellett sorban állni. Ez a park alapvetően három fő attrakcióból áll: van egy kisvonat, ami keresztül visz a díszleten. Olyan, mint Etyek, csak nagyobb és kibővítve vizes, mechanikus meg pirotechnikai eszközökkel. Rengeteg filmnek lehetett látni a díszleteit, néhol megálltunk és a kocsiban lévő tévén egyszerre vetítették a filmet. Láttad a cápát meg a vízesést, ami valójában alig tíz-húsz centi. És a cápa is műanyag. Elég nehezen értettem, egy pasas élőben magyarázta, hogy mit látunk éppen. A született feleségek házait biztos, de abból meg én nem láttam egy részt sem. Néhol egy-egy mozi is be volt iktatva 3 vagy 4 dimenzióban. 

A két legnagyobb látványosság a "ride" és a "show". Azt hiszem, mindent kipróbáltunk és megnéztünk, ami nyitva volt. Show három különböző volt. 

Shrek: klasszikus 4D-s mozi, hasonló élmény volt, mint tíz évvel ezelőtt a Movie World-ben. Aztán volt egy vízi show, ebből értettem a legkevesebbet (kb. semmit), viszont elképesztő effektek voltak benne. Az lejött, hogy vannak jók meg rosszak. Az egész egy szabadtéri színház, díszlettel és egy tóval középen. Volt benne minden: verekedés, motorcsónakos menekülés, jetskis üldözés és sok tűz, robbantások, lövések képében. Ja meg egy repülő is landolt. 

A harmadik show-t értettem a legjobban. Voltak műsorvezetők, akik a közönséget bevonva mutattak néhány filmes trükköt. Voltak meglepő és kevésbé meglepő dolgok, de alapvetően a szórakoztatásról szólt.

Ride: nem tudok rá per pillanat jó fordítást, de ez a park fő attrakciója. Itt tilos is fényképezni, úgyhogy nem is nagyon szeretném lelőni a poénokat. Én a 4D-s mozi után szabadon egyszerűen 5D-s mozinak hívnám. Az ember mindenesetre maga is a történetek (Gru, Simpson család, A múmia, Transformers) részesévé válik. A legelső után szemem-szám tátva maradt, egy újabb "Ilyen nincs!" érzéssel gazdagodtam. Itt ráadásul az esetek többségében még a sztorit is tudtam követni; ha láttam a filmet, könnyebb volt, meg az első részt feliratozták is. Szerencse, hogy mindezt ebéd előttre időzítettük, mert némi tengeribetegség azért előjött. Az új álommunkám mindenestre megvan. :-) 

Majdnem zárásig maradtunk, így mivel nem volt nagy tömeg (meg túl jó idő sem) pont meg tudtunk nézni mindent egyszer. (Disneyland legközelebbre marad.)

Ezzel a nappal a hihetetlen dolgok látogatása tényleg véget ért. Már csak "kisebb" dolgokat terveztem: tegnap az Endeavour űrsiklót néztem meg, ma Getty Center kertjét. Komótosan megreggelizve, nem sietve sehova. (Na jó, ebben a közlekedési kultúrában ha akarnék se tudnék.) Most épp a glendale-i bevásárlóközpont felé tartok. Két óra múlva (félútról) talán oda is érek. Vettem napijegyet és persze, hogy a kinézett busz másik társasághoz tartozik. Akkor inkább kerülök. Az elveszés igen gyors megoldását már szinte tökéletesre fejlesztettem: a navi ismeri kb. az összes Starbucks-ot. Egy kilométeren belül találni is fog egyet (most épp csak 120 méter volt). Internetet lop, google újratervez. És már úton is vagyok. Először metrózom. Hétköznap délután háromnegyed öt van és alig vannak emberek. Tegnap délelőtt sikerült egy metróba letévednem. Akkor szinte senki nem volt. Viszont most veszem észre, hogy a székekbe itt is kétszer beleférnék. 

...

Búcsút intettem Burbanknek. Most Ányához tartok ismét. Nála töltöm az utolsó éjszakát. Bár sok alvás biztos nem lesz, este ugyanis színházba megyek Santa Monicán. Alig hiszem, hogy bármit is érteni fogok, egyáltalán a műfajról sincs fogalmam, de sosem voltam VIP vendég még egy show-n sem. Így van ez, ha az ember los angelesi színészekkel barátkozik. :-) 

Délután ismét vonatra szálltam és meg sem álltam Santa Barbaráig. A vonaton két említésre méltó esemény történt. Először egy négyes helyre ültem le, mert ott volt konnektor, meg ráláttam a bőröndömre. Aztán jött a kalauz és megkért, hogy üljek egy kettes helyre, mert egyedül nem ülhetek négyesben. A hülye szabályokon már nem kéne meglepődnöm. A nem igazán működő wifin kívül már csak a klíma volt aztán a probléma. Felkészültnek hittem magam, eleve hosszú nadrágban meg pulóverben mentem az állomásra a 35 fokban. Ennek ellenéte igen hamar a bőrönd kinyitása és a jól elsüllyesztett második pulóvet előbányászása elkerülhetetlen volt, de még így is vacogtam. Még a velem utazó amcsik is elővették a takarókat. Összekuporodva, dupla pulcsiban, kapucnit felhúzva ültem végig az utat, Santa Barbarán jégkockaként pottyantam ki a vonatból. 

Pedig nyár volt. Csak másnap vettem észre, hogy már éjszaka se nagyon hűl le a levegő. Nappal bejártam a várost, megnézve a fontosabb dolgokat, aztán le a partra a bevásárló utcán át. Az első város, amit biztonságosnak éreztem. Előtte fel sem tűnt, de végre nem volt olyan rossz érzésem sétálás közben. Néha egy-egy másik embert is láttam az utcán: futni, kutyát sétáltatni. A város is sokkal kisebb, mint az eddigiek, mindenhova eljutottam gyalogosan (csak hegyet kellett mászni). Második nap bejártam mindent, amire előzőleg nem jutott idő, majd igyekeztem nem túl későn visszaérkezni a szállásomra. Kocsikáztunk a környékbeli hegyekben. A csörgőkígyók felé érdeklődve ismét meglepő választ kaptam: van egy pár, de inkább a pumáktól kellene tartani. Egyre jobb. :) Na meg a fekete özvegyekről se feledkezzünk meg. Gábor, ha olvasod, egyre inkább értékelem a kedves, európai pókokat és egyéb ragadozókat. :-D 

Vacsira mexikóit választottunk. Igazából San Diegóra kaptam az intést, hogy ha ott vagyok, feltétlenül meg kell kóstolnom, de csak most jutott rá idő. Nem tudom igazából miket ettem, de jobb is. Alapvetően nem volt vele baj és persze három adagnak felelt meg, szóval a kajáról ismét le volt a gond. 

Vasárnap túrázni mentünk a hegyekbe. Az előzőleg kiválasztott vízesések (helyét) parkolóhely hiányában otthagytuk és az Ysidro ösvényen sétáltunk. Fogalmam sincs mennyit, de a hőségben nem tűnt kevésnek. Itt a mérges szömörcével ismerkedtem meg, szerencsére csak kellő távolságból. Először azt hittem, hogy ez olyasmi lehet, mint nálunk a csalán, aztán láttam pár képet szömörce okozta bőr égésről és elég is volt. A hosszú farmer jó döntés volt a túrázáshoz. Nem mentünk fel a hegy legtetejére, de a látvány így is elég szép volt. Veszélyes állatokkal nem találkoztam, csak gyíkok és mókusok voltak. Meg egy csomó színes pillangó az alacsony részeken. 

A túra után jól esett egy kis délutáni szieszta. Aztán estefelé sétáltam még egy kört egy újabb irányba, amerrefelé még nem jártam. 

Sikerült úgy időzíteni, hogy épp egy ismerősöm is Vegasban volt, így engem is visszahoztak kocsival LA-be. Ott még elcsíptem az utolsó vonatot San Diegóba. Most is innen írok, már a következő vonatra várva, Santa Barbara felé. Az első itt töltött napomon a "régi várost" jártam körbe. Itt született Kalifornia. Házacskák, amik múzeumként, étteremként vagy valami boltként üzemelnek, olyanok, mint amiket a régi Amerikáról szóló filmekben is látni. Számolni kell azzal, hogy a "régi" itt kissé mást jelent, mint nálunk. A kiállítási tárgyak között pl. ott volt egy vasaló, ami még nekünk is volt otthon. 

Ezután felszálltam a trolira, ami inkább ilyen villamosszerűség. Muszáj megjegyezni, hogy a tömegközlekedés messze itt a legjobb, az eddig látottak közül. Ez a villamosvasút is csak negyed óránként jár általában, de legalább jön. :-) Viszont cserébe már nem olcsó, 2.25$ egy út, 5$ a napijegy plusz a kártyadíj. Ha netán valaki erre vetemedne, akkor a kártyát fel tudom ajánlani. :-) Ahhoz képest, hogy a tömegközlekedés közel áll a minősíthetetlenhez, a londonihoz hasonló kártyás rendszer mindenhol működik. A vonat is egész jóvolt: wifi, légkondi, büfé és a 100 kg+-os amerikaiakra méretezett székek hasonlóan nagy lábhellyel. 

Megint elkanyarodtam. Szóval megnéztem a közelben lévő Little Italy-t az Old Town után. Las Vegasba több Olaszország szorult, de legalább végre ettem valami jót; csirkés, brokkolis penne. :-D 

Akartam már írni kicsit többet a kajákról, most a gyümölcsöket ragadnám meg. Új kedvencem az ananász. Sosem szerettem, mert szerintem az otthoni konzervesnek elképesztően rossz műanyag íze van. Viszont itt ettem olyat, amit kb. csak nemrég szedhettek le a fáról és oltári finom íze van! Édes és nem műanyag. Az eper (nagyon nagy szemű) viszont kifejetten nem jó, a szőlővel egyetemben. A banánt tolom még kilószámra, mert nagyon olcsó. Tegnap 99 centért vettem vagy másfél kilót. Ezenkívül a mandarin volt még érdekes, aminek teljesen más íze van, mint amiket megszoktam. Nem tudom megmondani, hogy jobb-e vagy rosszabb, de teljesen más. Az egyik leggyakoribb gyümölcs meg az áfonya, erről nem túl sok összehasonlítási alapom van. Minden keksz vagy süti áfonyás. (Ami nem mogyoróvajas és csokis. Friss gyümölcsöt a boltokban sokkal kevesebbet lehet kapni, mint nálunk, viszont fagyasztott kivitelben minden létezik. És csak a banán olcsó. 

Vissza San Diegóba. Ebéd után még sétálgattam a belvárosban és a parton lévő parkokban. Aztán másnap a reggeli fánkjaim elfogyasztása után célba vettem a Coronado hidat. Odafele sétálva elég hamar ráismertem a környékre, hogy erről írta az útikönyv, hogy ne menj oda sötétben. Nappal se volt semmi... A célt végre elérve szomorúan vettem tudomásul, hogy a hídon tilos a gyaloglás. Várhattam meg a buszt, ami átvisz. Ha előre tudom, akkor felszállok rá a belvárosban. Coronado szigetére érkezve a strand felé vettem az irányt. Ez volt a legszebb strand, amit idáig láttam errefelé. A papucsot levéve akartam megtenni azt a száz métert, ami homokos parton át az óceánig vezetett. Az 50 fokos talaj miatt aztán mégiscsak a lábbeli összekoszolása mellett döntöttem. Irány az óceán! Néhány szörfös és pici gyerekek fürdenek. Ahogy a lábamat elérte a víz, felért egy totális érzéstelenítéssel. A fürdésből egyelőre elég is volt. A látvány kárpótolt. Ami még más volt, mint LA-ben, hogy itt végre az a tipikus halszag volt, amit én a tengerpartokhoz kötök. LA-ben néha nagyon kiábrándító volt látni az óceánt és tömény olajszagot érezni mellé. 

Még néhány kilométer séta a vizes homokban, aztán komppal mentem vissza a városba. Este BBQ vacsi (természetesen elég másnap ebédre is), aztán bejártuk a többi strandot is. Mivel már besötétedett, sajnos cápákat nem láttam, csak néhány fókát. Még mindig az a leghihetetlenebb, hogy az a sok hülyeség, amit a filmekben látni (medve a nemzeti parkban vagy cápa a strandon) tök hétköznapi dolog. Megtudtam továbbá, hogy a szép, színes halak nem finomak. :-) Mindent a szemnek ugyebár. :-D

Az óceánparti séta eredménye napszúrás, enyhe égési sérülések. Ebből kifolyólag a következő éjszakán a lebegve alvás problémáján dolgoztam. Mivel sajnos nem sikerült eredményre jutnom a témában, másnap fáradtan bandukoltam a Balboa parkba. Nagyjából 10 perc séta, 10 perc pihi intenzitással, jól elfáradt teknős tempójában. Próbáltam árnyékban maradni, dehát ez eme vidéken nem mindig egyszerű, a Balboa parkot pedig kár lett volna kihagyni. Először láttam errefelé igazán szép épületeket. Ezek többségében múzeumok, bemenni sehova nem volt időm, de igazán impozáns látványt nyújtottak. 

Tehát Palmdale. Nyugis kisváros, házak, semmi extra. Egy dolgot tudtam meg, hogy a legelterjedtebb állat errefelé a csörgőkígyó. Alapvetően csak medvékre voltam felkészülve, műszaki szempontból pedig igen érdekesnek találtam pl. a medvebiztos szemetesláda problémáját. 

Vacsora, alvás, reggeli, aztán irány Las Vegas. Addigra már volt annyi rutinom, hogy az út ne tartson tovább, mint amennyit a google jósol. Kellett tehát egy extra program, hogy ne érkezzek túl korán. Kora reggel révén Devil's Punchbowl-ra, azaz a Szent András törésvonalra esett a választásom, ami éppen útba esett Vegas felé. Elég könnyen odataláltam, meglepő módon ki is volt táblázva. Nem tudtam eldönteni, hogy a sziklák között kanyargó ösvények kiépített turistautak-e vagy a földrengések alakították és az előttem itt járók taposták ki. Nem merészkedtem ezért túl messzire, meg a vizemet is a kocsiban hagytam és nem is túracipő volt rajtam. GPS-jel az efféle helyeken nincs, információ semmi, no meg legfőképpen kissé paráztam a csörgőkígyóktól. (Szerencsére az összes gyanús mozgolódás után csak egy-egy gyík került elő.) Szóval rövid nézelődés után visszaindultam a parkolóba. Ott megállított egy helyi alkalmazott srác, hogy vagyok, honnan jöttem, stb. Ezen akkor már nem lepődtem meg, bárhol is vagyok, szinte mindig odajönnek megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Kérdezte a srác, hogy körbesétáltam-e a parkot. Mondtam, hogy csak egy kis részét, mert kissé félek a kígyóktól. Legyintett, hogy a csörgőkígyókkal nincs semmi gond, ha látok egyet csak kerüljem ki. Ezzel alapvetően nem nyugtatott meg, aztán meg is találtam a "Mit tegyünk, ha csörgőkígyóval találkozunk?" táblát. Mivel nem voltam róla meggyőződve, hogy a csöndben maradás és a nyugalom tanúsítása ment volna, így bármilyen érdekes is volt a hely (tényleg nagyon fura: egy sor szikla a zöld dombok között), de továbbálltam. Ezután már csak enni és tankolni álltam meg Vegasig. Tudtam, hogy az autót tele kell tankolni, mielőtt visszaadom. Három kilométerre a céltól éppen megláttam egy benzinkutat és vételeztem némi üzemanyagot. Ekkor még nem sejtettem, hogy rémálmaim netovábbja még csak most kezdődik. Nem pont úgy jöttem ki a kútról, ahogy kellett volna, az autókölcsönző egyre távolabb került. Aztán egy balkanyar. Át a kétszer hatsávos úton. Lámpa semmi. Hát bocsi anya, itt egészen biztosan csuklottál. Aztán nem is találtam ott a kölcsönzőt, ahol a navi jelölte. Visszamentem a reptérhez, végre megvan! Volt ott mindenféle cég, csak az enyém nem. Beírtam újra a címet a visszaigazoló e-mail alapján. A három kilométeres utat harminc alatt megtéve végül is célba értem. (Pár nappal később - jobban kiismerve Vegast - ráeszméltem, hogy csak az az egy utca volt nagyon gáz, ahol fel-alá mászkáltam, a többin embert is alig látni...) Képzelj el olyan széles utcát, ami nincs, olyan sok autóval, amennyi nincs. Az egyetlen hely szerintem, ahol full idegbetegen vezetett mindenki. Amit utólag azzal magyarázok, hogy mindenki részeg (ennek megállapításához elég végigmenni az utcán). Mivel mindenki kocsival jár, ezért következik belőle, hogy mindenki részegen vezet. Ezt utólag néhány helyi arc meg is erősítette. Életem legnehezebb "három" kilométere volt és tényleg örültem, hogy túléltem. Az addig megtett ca. 1000 mérföld gyerekjáték volt.

Autó leadva, irány a szállás. Az araszoló dugó és a helyi tömegközlekedés együttes hatásával sikerült egy negyed órás utat két óra alatt megtenni. Kissé fura helyen voltam, mert 10-nél kevesebb ember soha nem volt a házban (6 lakó, 5 másik couch surfer és végtelen szomszéd - nem is sikerült mindenkit megismerni), de mindenki nagyon kedves volt, szóval nem volt gond. 

Két napot töltöttel Las Vegasban nézelődéssel. Bejártam a Strip és a Downtown kaszinóinak is egy részét. Azt hiszem, ez volt az egyik legfurább hely, ahol valaha is jártam. Milyen is Vegas? - képzeljetek el valamit, ami nem létezhet. Valamit, amit el sem tudsz képzelni. Igen, kicsit nehéz. De Vegasban tuti megtalálod! Az egyszerű amerikainak nem is kell Európáig menni, hogy nagy dolgokat lásson: megvolt ott minden, az Eiffel-torony, a Szent Márk tér gondolásokkal. A plázákban a világ legdrágább üzletei sorakoztak. Pénz költeni és berúgni ott kitűnően lehet. Egyszer látni kell, mert nem hiszed el, hogy ilyen van. Egyik este a Bellagio hotel előtt megnéztem a szökőkutas műsort. Megszólított egy idősebb pár, hogy mikor kezdődik a show, majd ahogy válaszoltam, rögtön levették, hogy én is csak turistáskodom, és érdeklődtek, hogy honnan jövök. A. Magyarország szó hallatán a néni egyből megkérdezte, hogy tudok-e németül, majd eldiskurálgattunk. Ők hollandok voltak. Egyben egyet értettünk, hogy ezek itt nem normálisak. :D Akiknél laktam átlagban három évvel lehettek fiatalabbak nálam. Kérdeztem tőlük, hogy mégis mit csinálnak. (Mert tanulni, ugyan már, azt nem.) Hümmögtek és végülis csak egyikük adott "értelmes" választ, hogy ő pókerezik. És valóban, esténként hurcolászta a kis laptopját, néha-néha odanézve és egyet-egyet kattintva. Minden jel azt mutatja, hogy így is lehet élni, de nekem ennyi elég is volt.

Oakland repterén béreltem egy autót. Magam sem voltam biztos benne, hogy ez túl jó ötlet, de el akartam jutni a Yosemite Parkba, így nem volt más választásom. (Fox Rent a Car - kellett a nemzetközi jogosítvány.) Egy Toyota Yarist kaptam; kisautó, pont ahogy szerettem volna. Az autót átadó nő kérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Európa, mire el is kezdte magyarázni az automata váltót, mondván, hogy "nálatok ilyen nincs". Kérdezte szeretnék-e menni egy próbakört. Mondtam, hogy nem szükséges, minden rendben lesz. Majd elindultam. Ekkorra még nem mélyült el a barátságunk a navigációs rendszerrel, csak a térkép funkciót tudtam hsználni. Mondjuk már ez is csoda volt, otthon semmi nem működött belőle. Kikanyarodtam a reptérről, majd még egy kanyar és mentem. Elég sokat előre. Egy idő után azért elkezdtem gyanakodni. Vezettem vagy 20 percet és úticélom Turlock pontosan ugyanúgy 138 km-re volt, mint amikor elindultam. Lehúzódtam, újraterveztettem az útvonalat, irány az autópálya. Közben rápillantván a térképre feltűnt, hogy egyre csak távolodom attól a lila csíktól, ami az utamat jelöli. Autópálya a következő kijáratnál elhagy, első faluban megáll, újratervez, elindul. Megint nem jó. Újra. És még egyszer. Negyedszerre sikerült a megfelelő autópálya megfelelő irányába haladni. Ezalatt valószínűleg az összes létező szabálytalanságot elkövettem, de minekutána rátaláltam az utamra már nem is dudáltak le többet. :-) Na jó, előtte is csak egyszer. :-) 

Az út során még egyszer kellett autópályát váltanom, természetesen az sem sikerült elsőre, de ott viszonylag hamar sikerült visszakeverednem a megfelelő irányba. Turlockba időben érkeztem. Beszélgetés a másnapi tervekről, vacsi, alvás.

Mentségemre legyen mondva, itt véletlenül sics kiírva az utakon, hogy melyik nagyváros felé megy az út, illetve az milyen messze van. Rettentően megtanultam értékelni, hogy nálunk ott van a tábla, hogy Budapest 60 km, arra. Aztán már csak 42... És vannak utcanevek meg házszámok. Itt az autópályák kereszteződésekor egy szám van és egy betű (észak, dél, kelet, nyugat). Ha nem tudom, hogy a 15-ösön akarok menni dél felé, csak azt, hogy Los Angelesbe, igen megnehezítem a saját dolgomat. 

Másnapra sikerült összebarátkozni a gps-szel. Nem beszél, de mutatja az utat és magától újratervez. Emellett a tükröt is sikerült úgy beállítani, hogy már láttam is benne. Navigációra viszont úgy gondoltam, hogy nem lesz szükségem, nagyon egyszerű lesz eljutni Yosemiteba. Csak egyszer kell kanyarodni, rá a 140-es útra. Óriási mázlim volt ismét az időjárással, gyönyörű napsütés, az előző napi hó miatt lezárt utak ismét nyitva voltak. Furcsa volt elsőre hallani, de ha itt esik a hó, egyszerűen lezárják az utat, míg el nem olvad.

Na szóval, természetesen azt az egy kijáratot is sikerült elvétenem az autópályán. Annyira megörültem, mikor megláttam az első 140-es tábát, hogy rögtön rá is fordultam. Innen a történet a szokásos: vagy negyed óra kocsikázás, gyanakvás, megállás, térkép, gps, helytelen irány felismerése, visszafordulás. Reggel 7-es indulás után délre értem fel a Glacier Point-ra. Sikerült a kb. két és fél órás utat öt alatt megtennem. A Yosemite Parkon belül voltam különösen óvatos, nem volt túl sok rutinom a 2000 méter feletti szerpentineken. Legalább hó nem volt, csak az út mellett feltornyosulva. Amikor úgy éreztem, haladnának mögöttem, félreálltam. Elég sűrűn ki van építve egy extra betoncsík, hogy a lassabb járművek elengedhessék a gyorsabbakat. Magyar gyakorlattól eltérően, itt ugyanis nem előznek. Azért van ez a turn out, hogy elengedhesd őket. Később mesélték, hogy ezt jól is tettem, ugyanis szabálytalan, ha öt autónál több jön mögöttem. Visszafele természetesen már jóval könnyebben ment. 

Egy óra nézelődés fent a Glacier Point-on, majd irány Yosemite Village. Ott korunk civiláziós betegsége, a parkolókeresés után sikerült egy olyan helyre beállnom, ahonnan biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogok tudni kijönni. (Mivel elég későn indultam vissza, végül nem volt gond, mert a többség már elment addigra.)

Fél három volt, mire elindultam hegyet mászni. Így sajnos egy igen rövid túrára jutott csak idő. Azonban már az első vízesést elérve sem hittem a szememnek. A hegyről leömlő víztömeg, aljában a szivárvánnyal. Itt tartózkodásom abszolút csúcspontja volt. Még egy-két mérföld lett volna a nagyobbik vízesés, de nem mertem nekivágni, nehogy rámsötétedjen. (A medvék egyébként még téli álmukat aludták.) Ide vissza kell jönni! Kár, hogy előre nem mértem fel, hogy egy nap kevés Yosemite-ra. Na meg legközelebb gyorsabban is oda találok majd. 

Még egy probléma volt az úton, a tankolás. Megálltam egy kútnál, az "önkiszolgáló" táblát próbáltam értelmezni. Járkáltam egy darabig körbe, hümmögtem, de benzinem ettől még nem lett. Egy idősebb fazon érkezett a kúthoz, hozzá mentem oda, hogyan működik a masina. Mint kiderült, először le kell húzni a hitelkártyát. Micsoda meglepetés, az enyém nem működött, a pasas beküldött az üzletbe. Elmondtam a pénztárosnak, hogy mi a bánatom, kérdezte, hogy mennyit szeretnék fizetni. "100 dollár?" Erre azért igen nagy szemeket meresztettem. Szerencsémre indulás előtt megkérdeztem a vendéglátómat, hogy nagyságrendileg mibe kerülhet teletankolni a kocsimat. 25 dollárra tippelt, így végülis azt válaszoltam a benzinkúti eladónak, hogy tizet. 10 dollár fizetve, aztán kérdően néztem. Mondta, hogy oké, most már tankolhatok. Kimentem, ő távolról beállította, hogy 10 dollárig jöjjön nekem a benzin. És lám! Az életbe nem jöttem volna rá magamtól, hogy előbb kell fizetni, aztán tudok csak tankolni. Sőt, először határozottan azt gondoltam, hogy micsoda hülyeség ez, de végülis a fizetés nélkül távozás problémája meg van ezzel oldva. Ezután már csak annál a kútnál volt problémám, ahol egyáltalán nem volt lehetőség készpénzes fizetésre, de simán elmentem még a következőig. 

Alvás Turlockban, aztán kora reggel indulás Palmdale felé. Felhívták a figyelmemet, hogy ne menjek Palmdale-be, mert semmi nincs ott. De egyrészt félúton volt Vegas felé (egy nap elégnek ítéltem ennyit vezetni), másrészt meg pont egy német pár házában volt szállásom. Ennek előtte azért örültem különösen, mert gondoltam, jó lesz két hét Activity után valakivel tényleg beszélgetni. Ha már itt tartunk, bő egy hét után olyan szinten belejöttem az angolba, hogy magam is meglepődtem. Igeidőket nem tudok, de teljesen jól elvagyok nélkülük is. Meg alapvetően mindenki türelmes, a két hét alatt csupán egyetlen emberrel találkoztam, aki a nálunk megszokott, "ha hangosabban mondom biztos megérti" módszerrel próbált kommunikálni.

San Francisco volt a következő úticél. Nem voltam túl lelkes a gondolattól, hogy ismét meg kell tanuljak az egy új rendszert (közlekedés és egyebek). Viszont kellemesen csalódtam, minden ugyanúgy működött, mint LA-ben. Nem voltak már idegen szituációk, gyorsan el is találtam oda, ahova indultam. Egy baj volt csak: az időjárás. Számtalan helyen olvastam, hogy ne tévesszen meg senkit, hogy SF ugyan Kaliforniában van, az egy hideg hely. Persze az időjárást megnéztem előtte, nem 24 fok volt csak 15, gondoltam ebből még nem lehet baj. Viszont amit először nem vettem észre, hogy hiába nincs olyan hideg; általában még a nap is sütött, viszont nincs 30 km/h alatti szél sem. Határ pedig a 100++. A szelet úgy kell elképzelni, hogy a kb. fél kilós fényképezőgépemet alig bírtam tartani használat közben. 

Megérkezésem után rögtön nekiindultam a városnak, aztán ki a parta. A hidakig ekkor még nem mentem el, de messziről is lenyűgözőek voltak. A Golden Gate-et senkinek sem kell bemutatni, a kétemeletes Oakland Bridge meg egyszerűen hihetetlen volt. Már elfáradva éppen fordultam vissza, mikor fura hangok forrását keresve megtaláltam a fókafarmot: többszáz fóka egymás hegyén-hátán.

Már-már furcsa volt, hogy a part tele volt emberekkel, sőt nézelődő, bicikliző turistákkal. Nemcsak én voltam egyedül és a végtelen tér. Olvastam, hogy SF Kalifornia legeurópaibb városa. A megkérdezett helyiek ugyan ebben a kérdésben kivétel nélkül San Diego mellett tették le a voksukat, az állítással mindazonáltal egyet kell, hogy értsek. San Francisco utcáira lépve először olyan érzésem volt, mintha egy francia és egy német nagyvárost kereszteztek volna. (Az érzést csak fokozta, hogy az utcákon is főleg ezt a két nyelvet lehetett hallani.) Leginkább Frankfurt, csak talán magasabbak a felhőkarcolók. Így egészen otthon éreztem magam. 

A második napi program a Golden Gate Park felfedezése volt. Egy nap alatt kevesebb mint a kétharmadát tudtam bejárni. Tavak, hegyek, mókusok, minden volt benne. :-) A park szóról alkotott elképzeléseimet (füves, fás terület padokkal a közepén) sürgősen meg kell most már változtatnom. Soha nem kalkulálok előre azzal, hogy egyszer csak ott lesz egy hegy, amire fel kell mászni... 10+ km séta után megfáradtan és jégkockává fagyva mentem haza.

Másnap szerencsém volt. A várost mindig beborító köd feljebb emelkedett, így láthattam a Golden Gate hidat. Sem előz nap, sem másnap nem volt olyan szép idő. Biciklivel akartam menni, de egyik kártyámat sem fogadta el az automata a közbiciklibérléshez. Ennek nem örültem kifejezetten. (Jó tanácsként, ha valaki erre tévedne látogatóba: dombornyomott Visa kártya nélkül elég nehéz létezni.) Végül busszal és gyalogosan vágtam neki a hídnak. Nem éppen a legmegfelelőbb buszt sikerült elkapnom, még vagy egy óra séta volt, mire a megállóból a hídhoz értem. Igazából már ez magában lefárasztott. De ha már itt vagyok ugye, sétálni kell a hídon. Gondoltam, hogy megyek párszáz métert majd visszajövök. A harmadánál már tudtam, hogy át kell érnem a túlpartra, aztán majd visszajövök busszal. Sokszor megálltam nézelődni, fényképezni, így több mint egy óra volt átjutni. Nem is tudom miért gondoltam, hogy a túloldalon lesz egy buszmegálló. Sikerült kederíteni, hogy még egy negyed óra sétányira van egy. 10 perc várakozás után jött is egy busz (láttam, hogy nem helyi járat), kértem egy jegyet San Franciscóba. A sofőr udvariasan közölte, hogy ez a busz egy másik városba megy, de valahol a messzi távolban van egy másik megálló, ahova lehet, hogy egy óra múlva jön egy másik busz, ami jó lesz. Itt határoztam el, hogy inkább vissszasétálok. SF-ban a híd lábánál pedig már sikerült arra a buszra szállnom, amivel haza tudtam menni és jönnöm is kellett volna reggel. Akkor még nem igazán értettem ott sem a tömegközlekedést, a két dolláros jegyet LA után határozottan drágának tartottam. Viszont egész nap buszoztam ugyanazzal a jeggyel. Így nem volt olyan rossz. Azt állapítottam meg, hogy lehet, hogy nagyon rossz Amerikában a tömegközlekedés, de legalább olcsó. Otthon el kéne gondolkozni... SF-ban egyébként sosem vártam 10 percnél többet egy buszra, meg a távolságok sem olyan nagyok. Na ezért nem írtam idáig!

Utolsó napomra egyetelen múzeumot terveztem be, Walt Disney-ét. A múzeumokat nem akartam erőltetni, mondván úgysem érteném. Ezért inkább a természetet keresem általában. Viszont a Disney-ről elég jókat írtak és érdekelt is. A virtuális útikönyv tanácsait megfogadva, korán oda akartam érni, hogy elkerüljem a tömeget. A tervezett 10 óra helyett 11-re sikerült is. Egyrészt jól eldugták a helyet, természetesen a közelbe csak autóval lehet menni és a gps jel is elveszett vagy fél órára, így nem volt túl sok esélyem. Általánosságban elég nagy szívás, hogyha eltévedsz, senkit nem tudsz megkérdezni, hol vagy, mert csak én egyedül vagyok az utcán. Na de végül meglett. A parkoló még 11-kor is üres volt, szóval nem késtem el azért. 

A legfontosabb információkat igyekeztem elolvasni egyszer, kétszer, háromszor, négyszer..., hogy értsek is valamit. Jobban lefárasztott, mint addig bármi. :-) 

Még néhány park, kilátó, utcácska, tér és bolt meglátogatásával fejeztem be ezt a kirándulást. Természetesen a hippinegyed és Chinatown látogatása sem maradt ki.