Túl az óceánon

Rémesen egyszerű oka van annak, hogy eltűntem az utóbbi napokban. A bejegyzéseket ugyanis nagyrészt a buszmegállóban várakozva vagy a buszon ülve írtam. Minekutána továbbálltam Los Angelesből, ezek a holt idők szinte teljesen megszűntek. De most pont van még két órám, szóval folytatom.

Utolsó los angelesi napjaimról még nem meséltem. Visszamentem a belvárosba megnézni, amikre nem jutott idő vagy nem tudtam, hogy létezik. Ilyen a már említett Walt Disney Concert Hall tetőkertje és voltam a japán negyedben is. Egy esti városnézés keretében még végiglátogattuk Hollywood és Beveréy Hills nevezetességeit, Obama házát, voltunk Bel Airben és mindenhol, ahol még nem. Megkóstoltam a helyi hamburgert. Ez nagy szó, mert alapvetően tiltják az elveim a gyors kaját. Nagy veszekedéssel sikerült csak rávenni, hogy hajnal kettőkor hamburgerezzek, de annyira jó volt, hogy azóta a rabjává váltam. Letagadom magam.

Pasadena látogatásával zártam a los angelesi tartózkodást. A Caltech-et feltétlenül meg akartam nézni. Ha olvassa ezt valaki, akivel annak idején együtt ültünk mechanika órákon, az tudja, hogy szinte nem volt olyan óra, ahol Pasadena, a Caltech vagy Kármán Tódor neve el ne hangzott volna. Szóval ezt látnom kellett. Meg is kerestem egyből az aerodinamikai intézetet, aminek előterében rögtön Kármán mellszobra fogadott. Ezután körbejártam az egész kampuszt; sétálgattam az épületek között a zöldben. Ekkor éreztem először, hogy végre egy élhető hely. Félreértés ne essék, LA is szép a maga módján. Látni kellett, hogy valamennyit átvegyek az amerikai életérzésből, hogy megtapasztaljam, hogy a filmek díszletei "igaziak". Viszont nem szívesen laknék ott. Vagy inkább semmiképpen sem. Nem csoda, hogy Los Angelesben találták fel a szmogot például. Egy-egy napi séta után hazatérve láthatóan fekete volt az arcom. Érdekes a város, a stílus, de számomra élhetetlen. Pasadena más volt. Kevesebb autó és rengetg zöld. Ehhez pedig egy csomó szép, olasz stílusú épület társult. A furcsa csak az volt, hogy emberek viszont itt sem voltak az utcán. Ha megnézitek facén a képet, ami a városháza előtt, a város főterén készült, látszik, hogy közel s távol ember nincs rajtam kívül. Bármelyik európai nagyvárosban a tér tele lenne turistákkal, meg cukorka árusokkal. A városházán természetesen itt is körbe lehetett sétálni. Bent az udvarban egy park volt szökőkúttal, az erkélyek között pedig egy kis híd az emeleten. Az ingyen wifi pedig a városok központjában, azt kell mondanom alap. :-) 

Pasadénából hazatérve (Burbankben voltam a filmstúdiók mellett), nekiálltam csomagolni, mert hajnal négykor indulnom kellett a reptérre. 

A Walt Disney Concert Hall tetőkertjében (de inkább arborétum a felhőkarcolók között) ücsörgök és próbálom kiélvezni a lemenő nap utolsó sugarait. Ha már nagyon fázom, indulok is haza (egy újabb haza), még este lehet, hogy lesz valami event. 

Na de, hogy is jutottam idáig már megint. Ne szaladjunk annyira előre, még a tegnapról nem is írtam. 

Úgy volt, hogy Ánya egész nap az egyetemen lesz, így nekem egyedül kellett egy egész napos programot szerveznem. Los Angeles Downtown-ra, azaz a belvárosra esett a választás. Fél óra várakozás a buszra, majd egy órás út után meg is érkeztem. Különböző útleírások alapján igyekeztem bejárni a fontosabb helyeket. 

A legérdekesebb a városháza (City Hall) volt. Ánya mondta, hogy menjek be, mert megéri. Át kell menni egy detektoros kapun, de csináljak belőle gondot, ennyi az egész. 

Idővel sikerült megtalálnom a látogatóknak fentartott bejáratot. Ellenőrzés, aztán ismét, mert gyanús volt a hátizsákom. Felajánlottam nekik (akkor már ketten meredtek hümmögve a monitorra), hogy szívesen kinyitom, de mondták, hogy semmiféleképpen se. Aztán továbbengedtek. A következő őrnél regisztrálni kellett, elkérte az útlevelemet, forgatta, megkérdezte melyik ország. Felírta a fontos adataimat (Köztársaság). Én nem tudom, de valószínűsítem, hogy egy amerikai igazolványhoz képest a név helyén nálunk pont a köztársaság szó van az útlevélben, mert a motelben is ezt írta a pasas a bejelentőlapra. Én mondtam ugyan, hogy "köztársaság means rebublic", de ő meg, hogy nem baj. Ha neked nem, akkor nekem sem. :) Egyébként meg, ha megkérdezik, honnan jöttem, inkább azt kell mondani, Európából...

Szóval városháza. Kaptam magamra matricát, hogy Visitor, aztán utamra engedtek. Mivel egy oldalsó bejáraton mentem be először csak bambultam körbe, hogy merre. Az előző őr látván rajtam a tanácstalanságot megkérdezte, hogy tudom-e merre kell menni. Mivel a "honnan a fenéből kéne tudnom" kifejezés éppen nem jutott eszembe angolul, csak mondtam, hogy nem. Erre odahívott egy másik fegyverest, hogy kísérjen el. Ő hívott egy liftet, majd mondta, hogy szálljak ki a 22. emeleten. Ezt kicsit furcsálltam, mert azt gondoltam, hogy mondjuk az aulát lehet megnézni, de abban biztos voltam, hogy az nem a 22.-en van. No mindegy. :) Kiszállva a liftből összetalálkoztam egy helyi dolgozónak tűnő férfivel, aki valószínűleg ismét észrevehette, hogy fogalmam sincs, mi van. :) Hívott nekem egy újabb liftet, és mondta, hogy nagyon szép a kilátás odafentről, és a 26.-on szálljak ki, ahonnan lépcső vezet a 27.-re. Szóval kilátó, nem aula. :D

Felérve csak ámultam. Ott álltam teljesen egyedül a tetőn, ahol valami interjúszoba-szerűségen keresztül kijutva az erkélyre csodálhattam a panorámát. Sehol egy ember rajtam kívül, sehol egy őr, sehol egy turista. 

Egy dologgal egészen biztos egyet kell, hogy értsek a kapott jótanácsok közül: európai ésszel felfoghatatlan! Ez nálunk (EU) bárhol 10€+ és alig tudod átverekedni magad a tömegen. Egyébként már nem először van olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen túrista LA-ben.

A belváros uán még átsétáltam a kínai negyedbe (Chinatown). Hááát. Occó. Ez is csak egy túlméretezett Sárkány Center. Mindamellet kár, hogy szagos fényképet nem lehet csinálni. A parkig, ahova még készültem, már nem jutottam el, mert addigra már nem bírtam tovább gyalogolni. A Starbucksban egy gluténmentes süti és wifi mellett még megterveztem a hazautat, aztán búcsút vettem aznapra Downtown-tól. 

Hazaérve először meglepődtem az aznapi dátumon, majd tudatosult, hogy másnap reggel továbbállok. 

Köszi Bence a cikket, itt a reptéri váróban ülve pont van időm erre reagálni. Az esetleges értelmetlenséget kéretik elnézni, csak két órát aludtam. Utólag belegondolva halvány lila gőzöm sincs, hogy a kétóránként járó repülőre miért kellett nekem a legkorábbira foglalni. Na mindegy, így alakult. 3 óra múlva már San Franciscóban leszek.

Na szóval, innen (http://9gag.com/gag/apqjbK8) idéznék. A 20 legfurcsább dolog az amerikaiakról, amiről ők nem hiszik, hogy furcsák. :-) 

1. Adagok: gyorséttermekben én mindig mindenhol a legkisebbet kérem, az az otthoni normál. Viszont tény, hogy van közepes és nagy is. A fagyiról már írtam, hogy hatalmas és a boltban kapható bármik is. Egy darab/adag bármit csak kisebb boltokban lehet kapni. 

A minap már valami hazaira vágytam, így bementem az IKEÁ-ba ebédelni. :-) Ott határozottan pici volt a kajaadag. Viszont az üdítőspohár 3 decis, és bármennyiszer újratölthető.

2. Zászlók: nem tudatosodott ezelőtt, de valóban több zászló van, mint nálunk. Az intézményeken az amerikai és a kaliforniai, aztán bent is legalább ugyanez, és a parkokban... Mondjuk ez szerintem nem zavaró.

3. Az árak nettóban vannak megadva, az áfát a végösszeghez utólag adják hozzá a péztárnál. Ez mondjuk fura. Erre azt mondák, hogy ha a bruttó van kiírva, akkor nem realizálod, hogy neked ezért adót kell fizetned. Így meg észreveszed. Érdekes teória.

6. Határozottan nem. Mondjuk az én szemem alapvetően a bringás dolgokra van ráállva. :-) 

10. Vécéajtók: az elsőnél még azt hittem, hogy véletlen, de tényleg minden nyilvános helyen és intézményekben olyan a vécéajtó, hogy az ajtófélfa és maga az ajtó között mindkét oldalon van egy ujjnyi rés és teljesen be lehet látni.

13. Hogy szabálytalanul gyalogosan közlekedni bűncselekmény lenne? Eddig alapvetően igyekeztem szabályos közlekedni, kivétel ez alól, amikor elfogy a járda és az út közepén találom magam. Viszont sétáltam olyannal, aki mindig is itt élt, és nemegyszer átmentünk a soksávos út közepén. 

14. Édes kenyér: hamburgert, pirítóst ettem idáig, szerintem nem volt velük baj. Viszont a cukorka ízű hotdogot nagyon nem bírtam.

15. A mekiben egy dollárba kerül az üdítő, ehhez kapsz egy fél literes poharat, ami bármennyiszer újratölthető. Viszont - reflektálva az előzőre - aki ezekből az agyoncukrozott italokból meg tud inni többet, mint fél liter, annak csak gratulálni tudok. :-) Én valami citromos limonádét próbáltam, de kockacukrot szopogatni ahhoz képest semmiség. :-) Aztán kíváncsiságból engedtem még fél deci epres Fantát. Elég is volt. :D 

17. Tényleg nagyon sok víz van a vécében. Ezt én sem értem, minek. Főleg, hogy a vízhiány mindennapos téma. Mondjuk ami ennél is érdekesebb nekem, hogy nem felülről lefelé jön a víz öblítéskor, hanem alulról felfelé. :)

18. PIN-kód: én is meglepődtem, hogy nem kérik. (Mondjuk azon méginkább, hogy direkt felhívtam a bankot, hogy tudom-e majd itt használni a kártyámat. Mindent engedélyeztem, aztán mégse.)

+1 Folyamatosan mennek a helikopterek.

+2 Rengeteg biciklis (és lovas) rendőr egy olyan helyen, ahol ember nem száll ki a kocsijából. 

+3 A gördeszka egy közlekedési eszköz.

+4 Mindenkinek van fegyvere.

Még tudék egy párat. :-) 

Ugorjunk a tegnapelőttre. :) Ánya az egyetemen volt délelőtt, így abban maradtunk, hogy reggel elindulunk együtt, én szétnézek az egyetemen, míg ő tanul/tanít, aztán megyünk tovább. 

Kissé szkeptikus voltam, hogy hogyan fogok eltölteni a kampuszon három órát, de a végére kiderült, hogy ez idő az északi területek felfedezésére éppen csak elég volt. Úgy éreztem, hogy kissé visszatértem Európába. Az épületeket olasz templomokról mintázták, a terület parkosítva volt, az autókat a dohányzással egyetemben kitiltották. A kedvencem a botanikus kert volt, ahol a kapu mellett rögtön egy kis mókus fogadott. Csak később vettem észre a "Ne játssz a mókusokkal!" táblát. :)

Számomra egy furcsaság volt, mégpedig a diákok öltözködése. Mintha a picsagatya, papucs kombó a kötelező előírás lenne. Ányával egyetértettünk, hogy sem nálunk, sem Oroszországban nem mehetnél így be órára, dehát "itt szabadság van"-mondta.

Délben elkocsikáztunk a Griffith-parkba. Végre sütött a nap. Először úgy igazán, mióta itt vagyok. (Sikerült is rákká égnem, ez más kérdés... Szerencsére ráadásul hátizsákkal, hosszú nadrágban, szóval elképesztően jól festek.)

Az obszervatórium aznap zárva volt, így csak a HOLLYWOOD feliratot csodáltuk meg odafentről. 

Ánya délután még tanított otthonról, így számomra volt még pár óra szabad program. A plázázás mellett döntnöttem. Az utóbbi hónapokban direkt nem vásároltam otthon semmit, most elkezdtem pótolni. Mondjuk csak visszafogottan, de fel kell újítani a kék-sárga kollekciót. :)

Az akciós cuccok érik meg a legjobban, így az otthoni second hand alatt vannak az árak sokszor. Amúgy csak az áfával kevesebb. A kaja (legalábbis a beülős helyek) határozottan drágábbnak tűnik, a bolti árak összehasonlítását pedig feladtam, mert a dupla átváltás (mértékegység és pénznem) elég fárasztó. 

Az időjárásról még alig írtam. :) A 10 és du. 5 közötti időszakot leszámítva igencsak hideg van. El kell dönteni, ha elindulok, hogy reggel és este akarok megfagyni vagy napközben megsülni. Lassan sikerül megtalálnom a középutat. Egyébként többen is megerősítettek, hogy szokatlan az időjárás és januárban sokkal melegebb volt. :)

Még otthon nekiálltam olvasni a kalifornia kreszt, de aztán a túl sok ismeretlen szó miatt inkább hagytam, és csak a legfontosabb tudnivalókat olvastam végig különféle Kaliforniával foglalkozó oldalakon.

Az egyik, az európaitól eltérő dolog a négy stoptábla az egyenrangú kereszteződésekben. Miközben Ányával autókáztunk, pont belefutottunk egy ilyenbe. Mondtam, hogy nem igazán értem, hogy mitől más ez, mint a jobbkéz-szabály táblák nélkül. A válasz az volt, hogy tulajdonképpen semmiben, de jobb, ha mindenki megáll, hogy végiggondolhassátok, hogy mi van. Mert ő pl. már nem tudja, kinek van elsőbbsége, ha szemből és balról is jönnek. Ezért jobb, ha mindenki áll, mert akkor nem lehet nagy baleset. OMG.

Jobbra kanyarodás piros lámpánál: tényleg lehet. Nem csak Kaliforniában, hanem New York City kivételével mindenhol. Ott állítólag ki van írva a lámpához, hogy ne kanyarodj, ha piros. Ezt teljesen el is tudom képzelni. Táblák az említett stoptáblán kívül szinte nincsenek. Egy-két visszafordulni tilos jelzést láttam és a nem lámpás gyalogátkelőhelyre néha egy neonsárga tábla hívja fel a figyelmet. Ezenkívül minden betűvel van kiírva: a fekvőrendőr, a zsákutca, az útszűkület vagy hogy melyik sávból merre és merre nem lehet kanyarodni. 

Itt még elvagyok a busszal, de ez bizonyára érdekes lesz. Az említett bukkanó vagy zsákutca tekintetében, mégha nem is tudtam ezeket a szavakat angolul, rájöttem, hogy mi van. De amikor négy sor hosszú és három méter széles táblán áll valami, hát esélyem sincs. A másik kedvencem a XING. Nagyon sok helyen láttam és agyaltam. Mondom, sok mindenhez értek, de kínaiul speciel nem tudok. A megfejtés: gyalogátkelőhely. Bár lehet, hogy aki nálam jobban tud angolul, annak egyértelmű... Azóta láttam már PED-XING meg CAR-XING táblát is, így már könnyű. :) 

A busz: nem egységes, többféle társaság van, természetesen full különböző díjszabással. A kedvencem, a Culvercity bus: új buszok és 1 dollár a jegy. A többi társaság régebbi buszai sem lelakottak; látszik, hogy alig használják. :) Viszont drágábbak. A légkondi szerintem automatikusan kapcsol be fagyasztó fokozatra mindegyiken 15 fok fölött. 

A buszjegy még egy érdekes dolog, megszenvedtem vele az elején, mire megértettem. Felszállás az első ajtón, ahol egy perselybe be kell dobni a pontos összeget és ennyi. Aztán semmi papírcetli. Hátramész, leülsz. Némi jattott otthagytam az elején, még nem volt aprópénzem.

Leszállásjelző gomb nincs, az ablakok mentén végigfutó zsinórt kell húzogatni, mint a filmekben. :)

És még egy valami: a bal oldali visszapillantó tükörre tényleg rá van írva, hogy a dolgok a valóságban közelebb vannak. :D

Ma megértettem a sok visszafordulni tilos táblát: visszafordulni mindig szabad, kivéve ha tábla tiltja. :)

Meg még egy furcsaság eszeme jutott: a közlekedési lámpák nem ott vannak, ahol meg kell állni, hanem a kereszteződés túloldalán, ahol a szembe jövők megállnak. Ez az elején nagyon fura volt, de már kezdem megszokni. 

Aztán láttam ma még egy érdekeset: lámpás kereszteződésben tábla a telezöld mellett, hogy az egyenesen szembe jövőknek elsőbbségük van a balra kanyarodókkal szemben. Így, betűkkel. :)

Az előbb meg megyek át a zebrán és egy autós véletlenül a stopvonal után állt meg fél centivel (még vagy másfél méterre a zebrától). Nem győzött integegve elnézést kérni. Hát lol :) Azt hittem, a németeken nem lehet túltenni, de meg kell mondjam, hogy még sehol nincsenek. 

Kissé le vagyok maradva az események dokumentálásával, így most igyekszem némileg gyorsítani.  

Ezt a bejegyzést most kezdem harmadszorra. Valahogy nem találom elég izgalmasnak magam. :) Na de most újra nekifutok, remélem nem alszotok el a felénél. 

Vasárnap kiköltöztem a motelből és átköltöztem egy ukrán lányhoz a város nyugati részére. Itt Los Angeles egy teljesen más arcát mutatta. Amit eddig láttam, főleg beton, óriási autók meg úgy egyébként túlméretezett minden. Itt sokkal európaibb a légkör, az utak csak (2x) három-négy sávosak az öt-hat helyett, az utak mentén pedig pálmafák meredeznek az ég felé, megtörve a szürkeséget.

Ányához viszonylag egyszerűen eljutottam és másodjára a kaputelefon rejtelmeit is kiismerve, fél három körül már fent is voltam az új helyemen. 

Rövid beszélgetés után gyorsan összeszedtük magunkat és elkocsikáztunk Santa Monicára. Ez egy part menti városka a Csendes-óceánnál. A mólón rengetegen voltak, az embereket mindenféle árusok és mutatványosok szórakoztatták. Aztán fagyiztunk. Így kezdetben nem akartam túlzásba vinni, csak két gombócot kértem. 6 dollár valamennyit fizettem, amire kissé rácsodálkoztam az elején. Aztán sorszám alapján a következő ablaknál megkaptam a fagyimat, ami nagyjából tíz otthoni gombócnak felelt meg. Ez mondjuk megmagyarázta az árat. Szóval tényleg MINDEN túl van méretezve. Olyan az egész, mintha Obelix-szel együtt az egész állam (ország) beleesett volna abba a főzetbe. 

Hadd meséljek néhány példát. Amíg a motelben laktam és vártam a buszra (mert ugye menetrend, az van is meg nincs is) volt időm figyelni az autókat. Ha kisautó közeledett, az rendszerint egy Honda Civic volt. Vagy Lexus. Néha egy régi Ford...

Aztán a boltban szerettem volna magamnak venni némi gyümölcslevet. 3-4 literes kiszerelés alatt semmit nem lehetetett kapni. 3 kg+ kiszerelés mondjuk a cukor esetében még hasznos is, de hogy mit csinálnék 4 liter tejjel, azt nem tudom. 

Santa Monicára visszatérve. Ánya megerősítette azon Los Angelesről szóló elképzelésemet, hogy ez a név pusztán egy gyűjtőfogalom. Városok vannak a városban, amiket néhol autópályák kötnek össze. De néha mintha totál másik országban is lennél. Harbor City, ahol először laktam. Senki nem beszélt angolul. Korábban már megállapítottam, hogy lengyel tanuláshoz Londonba kell menni, hát akkor spanyolhoz meg Los Angelesbe, Egy csomó felirat ki sem volt írva angolul, de minimum minden kétnyelvű. A mexikóiakon kívül mindenféla ázsiai és afrikai népek is mászkáltak arrafelé, és nevetséges, de még mindig én beszéltem jobban angolul. 

Culver City, ahol most vagyok. Közel van az egyetem, a maga 42 ezer diákjával. Itt minféle szót hallani. A kaputelefonon találtam egy Mátét is. :) Ja igen, ez a lakás is az egyetemhez tartozik.

Aztán ma délután átkocsikáztunk Koreatown-on. Félelmetes volt, hosszú kilométereken keresztül egy latin betűt sem lehetett látni. Aztán ott van az egyetemi kampusz. Egy kis Itália LA közepén, fákkal, román stílusú épületekkel.

Santa Monika strandjáról átsétáltunk Venice beachre. Ez tulajdonképpen a helyi Petőfi sétány. Egy idő után visszafordoltunk és Santa Monicán megvártuk a naplementét. A szél meg az elképeztő hideg ellenére emberek lubickoltak az óceánban. 

A grönlandi hegyeknél hagytam abba legutóbb. Mint bizonyára mindenkinek feltűnt, ide sajnos nem tudtam beilleszteni a tervezett képeket. A látvány mindazonáltal ámulatba ejtett: a hó, a hegyek és a végtelen jégmező. Sajnos nem sokáig bámulhattam kifelé az ablakon, a légiutas-kísérők befújták a takarodót és mindent besötétítette. Délután 5-kor... Aludni nem tudtam, meg dühös is voltam, hogy ezt a gyönyörű látványt elveszik előlünk. Megnéztem egy filmet, majd hamarosan elkezdék az uzsit is felszolgálni. Még mindig full sötétben. Csoki meg egy csomó keksz volt, pont nekem való. Aztán egy darabig megint semmi, fél órát talán aludtam is, majd elérkezett a vacsora ideje. Ez úgy éjfél körül lehetett, már nem annyira vágytam kajára, de nem volt rossz: kinézetre valahol a pizza és a pite között, tészta zucchinivel, paradicsommal és sajttal töltve. Olyan németes volt; íze semmi, de végülis finom. Miután összeszedték a maradékokat, elkezdtünk készülődni a leszálláshoz. Vetítettek egy filmet, hogy milyen ellenőrzésekre, kérdésekre készüljünk, meg ki kellett tölteni egy nyomtatványt, hogy ki vagyok, mit hoztam és mit akarok eladni. 

A leszállás zökkenőmentes volt, szerintem már mindenki alig várta, hogy felállhasson a helyéről. Beérve a terminálba szembesültem vele, hogy még jó sokáig itt leszek. Többszáz ember várakozott a belépésre. Egy órát állhattam kb. sorba (ekkor már vagy 24 órája talpon), mikor egy fegyveres erő odajött valamit magyarázni. Nem igazán értettem, mi van. Azt észrevettem, hogy akinek csatlakozó járata volt, azokat kiszedegették, dehát én nem utaztam onnan tovább. Mögöttem német srácok álltak, tőlük próbáltam megkérdezni, hogy most mi van, de ők sem tudták, csak követtük az őrt. Egy üres sorba tereletek, így gyorsan túl is voltam az ellenőrzésen. Kérdések megválaszolása, ujjlenyomat, fénykép. Azzal a fejjel szerintem egyből felkerültem a gyanús elemek listájára. 

A bőröndöm márt várt már. Újabb ellenőrzés, kipakolnom szerencsére nem kellett. A neheze csak ezután következett. :-) 

Mivel táblával senki nem várt, a saját utamra indultam. Nagyon ügyesen előre kinyomtattam ugyan, hogyan jutok el a buszhoz, ami elvisz a motelig, azt azonban figyelmen kívül hagytam, hogy hányas terminálra érkezem, és  elég hamar biztos lettem benne, hogy az előttem lévő térképen tuti nem vagyok rajta és egyébként meg fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Hosszú séta és kérdezősködések után megtaláltam a buszmegállót. A járat némi várakozás után meg is érkezett, csak még előtte elmentünk a végállomásra, ahol le kellett szállni, majd újra visszaszállni, így már legalább jó irányba mentem. Hosszú volt az út, landolás után négy órával értem el a szállást. A végén már magam sem hittem benne, hogy valaha ide találok, de aztán sikerült. :-) 

Alvás. 

Háromnegyed három után már nem tudtam tovább aludni. Tettem-vettem egy kicsit, majd rábírtam magam a további szunyókára.

Nagy dolgokat nem terveztem az első napra; tudtam előre, hogy a jetlag túlélése éppen elég lesz. Elmentem venni némi kaját, majd az utcában járó busszal elutaztam a végállomásra, Long Beach-re. A város gyakorlatilag teljesen le volt zárva egy autóverseny miatt. Ez nem segítette a tájékozódást. Emiatt csak a Queen Mary-hez tudtam kisétálni.

Ez a sétálás dolog itt nem egyszerű. Alapvetően még nem láttam rajtam kívül mást, aki ezt tenné. Olvastam a kaliforniai kreszben, hogy a gyalogosnak mindig elsőbbséget kell adni. Akkor még azt hittem, hogy ez stresszes lehet, de mivel nincsenek gyalogosok, probléma sincs belőle. Amúgy tényleg mindig elengednek! A leghülyébb szituációkban is, az út közepén. Tegnap pl. kapubejáróból kanyarodott ki az útra egy autó. Nem fértem már el előtte, megálltam, hadd menjen; nem siettem. Mikor észrevett, visszatolatott az udvarba, hogy menjek tovább nyugodtan. :-) 

Járda: lehet, hogy van. Bicikliút inkább, ott meg lehet sétálni. Vagy egyik sincs és a gyalogos gps is felküld az autópályára. Akkor kicsit megállok hümmögni. Kerülni kell. Idáig mindenhova eljutottam, amit terveztem. 

A motelhez érve a házigazda először kérdően nézett rám, hogy hol parkoltam. Mondtam, hogy nincs autóm. Dehát akkor hogy jutottam ide? (Basszus, itt van a buszmegálló a ház előtt.) Majd másodszorra is megkérdezte, hogy hogy jöttem. Lehet, hogy le kellett volna rajzolnom, hogy a busz egy jármű, amin emberek utaznak és jutnak el A pontból a B-be. Hihetetlen, de ilyen is van. Egyébként az elején fel sem tűnt, hogy ezen a buszon mindig én vagyok az egyetlen fehér ember.

Folyt. köv. 

Kedves olvasóim!

Ezennel nekikezdenék a történetem mesélésének, itt, 31001 láb magasan és 4548 mérföldre Los Angelestől. Az első megdöbbenéstől leesett államat összedve, a fedélzeti szórakoztató rendszer alapvető funkcióit megismerve, az ebédet elfogyasztva, mi mást is csinálhatnék még. Igen, a szék kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A nap ragyogóan süt, alvásra esély sincs, bármilyen puhának és vonzónak tűnik is a kapott takaró.

Kezdeném is a legelején. Saját magam legnagyobb megdöbbenésére reggel pár óra alvást követően sikerült időben kiérnem a reptérre. Pedig fél kilenckor még semmi nem volt a bőröndömben. Már legutóbb is megállapítottam, hogy pakolásbsn egyre rutinosabb vagyok, ez most hatványozottan igaznak bizonyult. Az üres bőrönd teóriám sajnos nem jött be; végignézvén azon helyek időjárását, amiket be akarok járni arra jutottam, hogy nem mehetek el egy rövid nadrággal és két toppal. -1 és 26 fok között mindent láttam a következő egy hétre. Így bekerültek a nadrágok és pulóverek is a csomagba; 17 kiló lett a vége. Ezen lesz még mit javítani legközelebb. :-) 

(Csakazértis) Ferihegyen semmi említésre méltó nem történt, leszámítva talán, hogy egy új részét ismertem meg a reptérnek, plusz biztonsági- és útlevél ellenőrzésekkel. Szerencsére a csatlakozó járat lekésésétől nem kellett tartanom, szinte csak átszálló utasok voltak ezen a londoni járaton. 

Az első rendkívüli esemény London előtt történt, amikor is a pilóta bejelentkezett, hogy elnézést kér az álmunkból való felriasztásból és nézzünk ki az ablakon. Az ezután következő magyrázatot már nem értettem, majd a légiutas-kísérő is magyarázott még; azt sem. Az ablakon nem nagyon láttam ki - folyosó melletti helyem volt -, pánik sem tört ki mindenestre, szóval nem lehetett túl fontos.

Londonba nagyjából terv szerint érkeztünk, ahol átestem további ellenőrzéseken. Számolni már nem tudom. Amire viszont nem számítottam csak Amerikában és így nagyon felkészületlenül ért, az a kikérdezésem. A „Where are you from?”-ot másodszorra sikerült megértenem (és meg is válaszolnom :-D ), de az „Are you happy?"-nél már nem tudom mit mondjak. Azóta elgondolkodtam, hogy a malajziai eset után talán már nem csak boldogtalan pilóták, hanem boldogtalan utasok sem szállhatnak fel nemzetközi járatokra... 

Az angollal még lesznek problémák, ez biztos. Sokat fejlődtem egyébként a legutóbbi londoni kiruccanásom óta. Most már megértik, amit mondok. Szertném egy hónap múlva ugyanitt elmondni, hogy azóta én is őket. Volt egy néni az egyik ellenőrző helyen, akinek az volt a feladata, hogy segítsen útbaigazítani és hasonlók. Megkérdeztem tőle, hogy be kell-e állnom ebbe a hosszú sorba. Őszintén szólva egy igent vagy egy nemet vártam (Yes or no?! - ugye Laci :-D ), de ő nagyon kedvesen tartott egy öt perces kiselőadást, amiből egy kukkott sem értettem. Majd a végén megköszöntem, ámbár ugyanott álltam a kérdésemmel, hogy most merre? Végülis most fent vagyok ezen a gépen, úgyhogy látszólag semmit nem mulasztottam el. :-) 

Ja igen, a repcsi: Boeing 777-300. A fedélzetre lépve tényleg nem bírtam csukva tartani a számat, hogy micsoda "szobák" vannak itt, de aztán hamar leesett, hogy ez bizony csak a Business Class. Az én helyem a gép hátsó részében a szokásos, de nem fapados kivitel. Párna, takaró a helyünkön várt, ablak mellett ülök (10 szék van egy sorban), itt meg az előttem lévő ülés képe.

Többszáz (ezer) film, zene meg játék is van rajta, így alapvetően le tudja foglalni magát az ember. 

Már csak a kajáról nem ejtettem szót. :-) Az első étkezés után megelégedéssel konstatáltam, hogy jó ötlet volt ebédelni (mangó, nyámi :-) )még odalent, mert a 10 gramm sós rágcsival alighanem nem laknék jól. Na de azóta az ebédet is elfogyasztottuk, amire nem lehet panasz. Kettő közül lehetett választani, én csirkemellfilét kaptam zucchinis paradicsomos gnocchival, hozzá saláta répával, paradicsommal és spenótlevéllel (wtf), Laugenbrötchen (el nem tudom képzelni, hogy kerül belőle a Föld ezen részére), mindenféle vajak, édes és sós keksz, narancslé, ásványvíz. Most már elleszek. :-) 

Közben elértük Grönlandot. Már ezért a látványért megérte.