A grönlandi hegyeknél hagytam abba legutóbb. Mint bizonyára mindenkinek feltűnt, ide sajnos nem tudtam beilleszteni a tervezett képeket. A látvány mindazonáltal ámulatba ejtett: a hó, a hegyek és a végtelen jégmező. Sajnos nem sokáig bámulhattam kifelé az ablakon, a légiutas-kísérők befújták a takarodót és mindent besötétítette. Délután 5-kor... Aludni nem tudtam, meg dühös is voltam, hogy ezt a gyönyörű látványt elveszik előlünk. Megnéztem egy filmet, majd hamarosan elkezdék az uzsit is felszolgálni. Még mindig full sötétben. Csoki meg egy csomó keksz volt, pont nekem való. Aztán egy darabig megint semmi, fél órát talán aludtam is, majd elérkezett a vacsora ideje. Ez úgy éjfél körül lehetett, már nem annyira vágytam kajára, de nem volt rossz: kinézetre valahol a pizza és a pite között, tészta zucchinivel, paradicsommal és sajttal töltve. Olyan németes volt; íze semmi, de végülis finom. Miután összeszedték a maradékokat, elkezdtünk készülődni a leszálláshoz. Vetítettek egy filmet, hogy milyen ellenőrzésekre, kérdésekre készüljünk, meg ki kellett tölteni egy nyomtatványt, hogy ki vagyok, mit hoztam és mit akarok eladni. 

A leszállás zökkenőmentes volt, szerintem már mindenki alig várta, hogy felállhasson a helyéről. Beérve a terminálba szembesültem vele, hogy még jó sokáig itt leszek. Többszáz ember várakozott a belépésre. Egy órát állhattam kb. sorba (ekkor már vagy 24 órája talpon), mikor egy fegyveres erő odajött valamit magyarázni. Nem igazán értettem, mi van. Azt észrevettem, hogy akinek csatlakozó járata volt, azokat kiszedegették, dehát én nem utaztam onnan tovább. Mögöttem német srácok álltak, tőlük próbáltam megkérdezni, hogy most mi van, de ők sem tudták, csak követtük az őrt. Egy üres sorba tereletek, így gyorsan túl is voltam az ellenőrzésen. Kérdések megválaszolása, ujjlenyomat, fénykép. Azzal a fejjel szerintem egyből felkerültem a gyanús elemek listájára. 

A bőröndöm márt várt már. Újabb ellenőrzés, kipakolnom szerencsére nem kellett. A neheze csak ezután következett. :-) 

Mivel táblával senki nem várt, a saját utamra indultam. Nagyon ügyesen előre kinyomtattam ugyan, hogyan jutok el a buszhoz, ami elvisz a motelig, azt azonban figyelmen kívül hagytam, hogy hányas terminálra érkezem, és  elég hamar biztos lettem benne, hogy az előttem lévő térképen tuti nem vagyok rajta és egyébként meg fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Hosszú séta és kérdezősködések után megtaláltam a buszmegállót. A járat némi várakozás után meg is érkezett, csak még előtte elmentünk a végállomásra, ahol le kellett szállni, majd újra visszaszállni, így már legalább jó irányba mentem. Hosszú volt az út, landolás után négy órával értem el a szállást. A végén már magam sem hittem benne, hogy valaha ide találok, de aztán sikerült. :-) 

Alvás. 

Háromnegyed három után már nem tudtam tovább aludni. Tettem-vettem egy kicsit, majd rábírtam magam a további szunyókára.

Nagy dolgokat nem terveztem az első napra; tudtam előre, hogy a jetlag túlélése éppen elég lesz. Elmentem venni némi kaját, majd az utcában járó busszal elutaztam a végállomásra, Long Beach-re. A város gyakorlatilag teljesen le volt zárva egy autóverseny miatt. Ez nem segítette a tájékozódást. Emiatt csak a Queen Mary-hez tudtam kisétálni.

Ez a sétálás dolog itt nem egyszerű. Alapvetően még nem láttam rajtam kívül mást, aki ezt tenné. Olvastam a kaliforniai kreszben, hogy a gyalogosnak mindig elsőbbséget kell adni. Akkor még azt hittem, hogy ez stresszes lehet, de mivel nincsenek gyalogosok, probléma sincs belőle. Amúgy tényleg mindig elengednek! A leghülyébb szituációkban is, az út közepén. Tegnap pl. kapubejáróból kanyarodott ki az útra egy autó. Nem fértem már el előtte, megálltam, hadd menjen; nem siettem. Mikor észrevett, visszatolatott az udvarba, hogy menjek tovább nyugodtan. :-) 

Járda: lehet, hogy van. Bicikliút inkább, ott meg lehet sétálni. Vagy egyik sincs és a gyalogos gps is felküld az autópályára. Akkor kicsit megállok hümmögni. Kerülni kell. Idáig mindenhova eljutottam, amit terveztem. 

A motelhez érve a házigazda először kérdően nézett rám, hogy hol parkoltam. Mondtam, hogy nincs autóm. Dehát akkor hogy jutottam ide? (Basszus, itt van a buszmegálló a ház előtt.) Majd másodszorra is megkérdezte, hogy hogy jöttem. Lehet, hogy le kellett volna rajzolnom, hogy a busz egy jármű, amin emberek utaznak és jutnak el A pontból a B-be. Hihetetlen, de ilyen is van. Egyébként az elején fel sem tűnt, hogy ezen a buszon mindig én vagyok az egyetlen fehér ember.

Folyt. köv.