Oakland repterén béreltem egy autót. Magam sem voltam biztos benne, hogy ez túl jó ötlet, de el akartam jutni a Yosemite Parkba, így nem volt más választásom. (Fox Rent a Car - kellett a nemzetközi jogosítvány.) Egy Toyota Yarist kaptam; kisautó, pont ahogy szerettem volna. Az autót átadó nő kérdezte, honnan jövök. Mondtam, hogy Európa, mire el is kezdte magyarázni az automata váltót, mondván, hogy "nálatok ilyen nincs". Kérdezte szeretnék-e menni egy próbakört. Mondtam, hogy nem szükséges, minden rendben lesz. Majd elindultam. Ekkorra még nem mélyült el a barátságunk a navigációs rendszerrel, csak a térkép funkciót tudtam hsználni. Mondjuk már ez is csoda volt, otthon semmi nem működött belőle. Kikanyarodtam a reptérről, majd még egy kanyar és mentem. Elég sokat előre. Egy idő után azért elkezdtem gyanakodni. Vezettem vagy 20 percet és úticélom Turlock pontosan ugyanúgy 138 km-re volt, mint amikor elindultam. Lehúzódtam, újraterveztettem az útvonalat, irány az autópálya. Közben rápillantván a térképre feltűnt, hogy egyre csak távolodom attól a lila csíktól, ami az utamat jelöli. Autópálya a következő kijáratnál elhagy, első faluban megáll, újratervez, elindul. Megint nem jó. Újra. És még egyszer. Negyedszerre sikerült a megfelelő autópálya megfelelő irányába haladni. Ezalatt valószínűleg az összes létező szabálytalanságot elkövettem, de minekutána rátaláltam az utamra már nem is dudáltak le többet. :-) Na jó, előtte is csak egyszer. :-) 

Az út során még egyszer kellett autópályát váltanom, természetesen az sem sikerült elsőre, de ott viszonylag hamar sikerült visszakeverednem a megfelelő irányba. Turlockba időben érkeztem. Beszélgetés a másnapi tervekről, vacsi, alvás.

Mentségemre legyen mondva, itt véletlenül sics kiírva az utakon, hogy melyik nagyváros felé megy az út, illetve az milyen messze van. Rettentően megtanultam értékelni, hogy nálunk ott van a tábla, hogy Budapest 60 km, arra. Aztán már csak 42... És vannak utcanevek meg házszámok. Itt az autópályák kereszteződésekor egy szám van és egy betű (észak, dél, kelet, nyugat). Ha nem tudom, hogy a 15-ösön akarok menni dél felé, csak azt, hogy Los Angelesbe, igen megnehezítem a saját dolgomat. 

Másnapra sikerült összebarátkozni a gps-szel. Nem beszél, de mutatja az utat és magától újratervez. Emellett a tükröt is sikerült úgy beállítani, hogy már láttam is benne. Navigációra viszont úgy gondoltam, hogy nem lesz szükségem, nagyon egyszerű lesz eljutni Yosemiteba. Csak egyszer kell kanyarodni, rá a 140-es útra. Óriási mázlim volt ismét az időjárással, gyönyörű napsütés, az előző napi hó miatt lezárt utak ismét nyitva voltak. Furcsa volt elsőre hallani, de ha itt esik a hó, egyszerűen lezárják az utat, míg el nem olvad.

Na szóval, természetesen azt az egy kijáratot is sikerült elvétenem az autópályán. Annyira megörültem, mikor megláttam az első 140-es tábát, hogy rögtön rá is fordultam. Innen a történet a szokásos: vagy negyed óra kocsikázás, gyanakvás, megállás, térkép, gps, helytelen irány felismerése, visszafordulás. Reggel 7-es indulás után délre értem fel a Glacier Point-ra. Sikerült a kb. két és fél órás utat öt alatt megtennem. A Yosemite Parkon belül voltam különösen óvatos, nem volt túl sok rutinom a 2000 méter feletti szerpentineken. Legalább hó nem volt, csak az út mellett feltornyosulva. Amikor úgy éreztem, haladnának mögöttem, félreálltam. Elég sűrűn ki van építve egy extra betoncsík, hogy a lassabb járművek elengedhessék a gyorsabbakat. Magyar gyakorlattól eltérően, itt ugyanis nem előznek. Azért van ez a turn out, hogy elengedhesd őket. Később mesélték, hogy ezt jól is tettem, ugyanis szabálytalan, ha öt autónál több jön mögöttem. Visszafele természetesen már jóval könnyebben ment. 

Egy óra nézelődés fent a Glacier Point-on, majd irány Yosemite Village. Ott korunk civiláziós betegsége, a parkolókeresés után sikerült egy olyan helyre beállnom, ahonnan biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogok tudni kijönni. (Mivel elég későn indultam vissza, végül nem volt gond, mert a többség már elment addigra.)

Fél három volt, mire elindultam hegyet mászni. Így sajnos egy igen rövid túrára jutott csak idő. Azonban már az első vízesést elérve sem hittem a szememnek. A hegyről leömlő víztömeg, aljában a szivárvánnyal. Itt tartózkodásom abszolút csúcspontja volt. Még egy-két mérföld lett volna a nagyobbik vízesés, de nem mertem nekivágni, nehogy rámsötétedjen. (A medvék egyébként még téli álmukat aludták.) Ide vissza kell jönni! Kár, hogy előre nem mértem fel, hogy egy nap kevés Yosemite-ra. Na meg legközelebb gyorsabban is oda találok majd. 

Még egy probléma volt az úton, a tankolás. Megálltam egy kútnál, az "önkiszolgáló" táblát próbáltam értelmezni. Járkáltam egy darabig körbe, hümmögtem, de benzinem ettől még nem lett. Egy idősebb fazon érkezett a kúthoz, hozzá mentem oda, hogyan működik a masina. Mint kiderült, először le kell húzni a hitelkártyát. Micsoda meglepetés, az enyém nem működött, a pasas beküldött az üzletbe. Elmondtam a pénztárosnak, hogy mi a bánatom, kérdezte, hogy mennyit szeretnék fizetni. "100 dollár?" Erre azért igen nagy szemeket meresztettem. Szerencsémre indulás előtt megkérdeztem a vendéglátómat, hogy nagyságrendileg mibe kerülhet teletankolni a kocsimat. 25 dollárra tippelt, így végülis azt válaszoltam a benzinkúti eladónak, hogy tizet. 10 dollár fizetve, aztán kérdően néztem. Mondta, hogy oké, most már tankolhatok. Kimentem, ő távolról beállította, hogy 10 dollárig jöjjön nekem a benzin. És lám! Az életbe nem jöttem volna rá magamtól, hogy előbb kell fizetni, aztán tudok csak tankolni. Sőt, először határozottan azt gondoltam, hogy micsoda hülyeség ez, de végülis a fizetés nélkül távozás problémája meg van ezzel oldva. Ezután már csak annál a kútnál volt problémám, ahol egyáltalán nem volt lehetőség készpénzes fizetésre, de simán elmentem még a következőig. 

Alvás Turlockban, aztán kora reggel indulás Palmdale felé. Felhívták a figyelmemet, hogy ne menjek Palmdale-be, mert semmi nincs ott. De egyrészt félúton volt Vegas felé (egy nap elégnek ítéltem ennyit vezetni), másrészt meg pont egy német pár házában volt szállásom. Ennek előtte azért örültem különösen, mert gondoltam, jó lesz két hét Activity után valakivel tényleg beszélgetni. Ha már itt tartunk, bő egy hét után olyan szinten belejöttem az angolba, hogy magam is meglepődtem. Igeidőket nem tudok, de teljesen jól elvagyok nélkülük is. Meg alapvetően mindenki türelmes, a két hét alatt csupán egyetlen emberrel találkoztam, aki a nálunk megszokott, "ha hangosabban mondom biztos megérti" módszerrel próbált kommunikálni.